Végképp leszoktam a cigiről. Immár az elhatározásom minden tesi-lelki kín és hiányérzet felett állt, szánalmas, robotikus életem egyhangúsága felett lebegett. Ő pedig, kitartó próbálkozása ellenére, nem szokott rá. Kezünk ügyénben tehát csak két erősen vizezett, de jutányos korsó sör, szívünkben pedig lángoló filozofikus szenvedély. Mindketten éreztük, hatalmas dolgok készülnek bennünk és rajtunk kívül.

Rohadás lehúnyt szemmel, hátával a non-stop kocsma igénytelen, zsíros, fűrészporos tapétájának dőlve próbált relaxálni. Éreztem, hogy legjobb tudása szerint igyekszik követni utasításaimat, de hiányzik belőle az intuitív erő. Mégsem adtam fel.
- Vizualizálj lehunyt szemmel energia-szökőkutat a testedben. Merülj el egy időre ebben a mindent megújító fényszokőkútban...Mondd: átadom magam a szeretet átalakító erejének! A kreatív energia nyitott csatornája vagyok -
hirtelen mellkasára csuklott az álla, azonban mikor már azt hittem, hogy transzba esett, és arra készültem, hogy további instrukciókkal látom el, felkapta a fejét, és egyenesen az arcomba fúrta tekintetét.
- Dugsz? - kérdezte vadul villogó szemekkel.
Kissé haboztam, hogy megosszam-e vele az igazságot, de rájöttem, hogy tökmindegy.
- Nem. De fogok.
- Örömteljes esemény ez - mondta tökéletes közönnyel.
- Nem tudom - mondtam bizonytalanul. - Annyira nem érdekel. Szerintem elment a nemi vágyam. De most remekül vagyok.
- Akkor minden okés - rikoltott olyan hangsúllyal, mint egy műveletlen manikűrös.
Nehéz lett a fejem, megtámasztottam. Kortyoltam a sörből. Hosszú perceken át elviseltem merev, mozdulatlan, átható tekintetét, majd én is odavágtam neki egy kérdést.
- Szerinted nem létezik objektivitás?
- Nem. - felelte rángó orral. - Mert az igazság is relatív. Ami szerinted igaz, tetszik valakinek a gondolata, helyesnek, jónak találod... ahhoz alapból pozitívan viszonyulsz. -
Ezen a ponton egyszerre kellemes és kellemetlen szellemi túlfeszítettség vett rajtam erőt, mint akkoriban sokszor. Ennek az időszaknak ez volt a jellemzője: szinte minden percben azt éreztem, hogy váratlan és értékes ajándékot tartogatok beszélgetőpartnerem számára. Ezúttal meg is próbáltam átnyújtani, és légszomjas gyönyörrel hadarni kezdtem:
- De mi van azzal a világgal, ahol nincsenek szavak... vélemények... elképzelések?! Én ezt a világot keresem... Benne élünk, de nem jól-
- Ha ez lenne, nem lenne személyiségünk - kontrázott Rohi színtelen hangon.
- Ahogy nincs is! Mármint, legtöbbünknek! Illetve, csak az van! És mögötte semmi más. - nyeltem. - De jó a meglátásod amúgy... tényleg így építgetik az emberek magukat. Áj láv manchester united! Ez... identifikáció. Hogy mit lájkolok és mit diszlájkolok. De ez csak hazugság, utánzás. Szerep!
Rohi arca finoman rángott. Az arcán szétterülő homályos fény szabadkezet adott fantáziámnak, így a grimaszát valószínűleg olyannak láttam, amilyennek akartam. Hangjában azonban némi elvitathatatlan cinizmus csendült. Vagy inkább csikordult.
- Ezek vagyunk. Összességében állatok vagyunk, túlélni akarunk.
- Ti talán igen - csattantam fel szenvedélyesen. Majd szelídebben folytattam, mélyen a szemébe nézve. - Te már régóta bele vagy ragadva ebbe. De minek?
Bizalmatlanságtól összeszűkült szemekkel dőlt hátra, szinte a falhoz lapult. Szája körül megvetés görbe vigyora játszott. Ebben a pillanatban igazán maszkulin benyomást keltett.
- Akkor legjobb lesz, ha az emberek fölé helyezed magad, Überfrau. - nem akart érzelmeket mutatni, de véreres orrlyukai önkéntelenül kitágultak és elernyedtek a visszafojtott indulattól. - Itt veszik el az objektivitás. Hogy te jobb vagy.
- Nem vagyok jobb - tiltakoztam riadtan, vizualizálva önmagam, ahogy önhitten dagonyázom saját kiválóságom tudatában. - Jobb vagyok, abból a szempontból, hogy hasznos vagyok magamnak. Ebből a szempontból jobb vagyok, igen. - folytattam dacosan. - De a naprendszer szempontjából mindenki fika. Ne érts félre - kértem érzelemmel teli hangon.
- Milyen individualista vagy - válaszolt elkerekedett szemekkel, de immár cseppet sem elítélően. Ezen felbátorodva egyik kedvenc közös témánknak, az archetípusoknak fejtegetésébe kezdtem. Kipukkantottunk egy zacsi mogyorót. Ebben többnyire mindketten éreztük a potenciált, és mindig újabb, felfedezetlen területekre bukkantunk általa. Mármint az archetípusok által, de a mogyoró is segített általában.
- Ez esetben te és én melyik archetípus vagyunk? - kérdezte Rohi, és sós földimogyorót tömött folyton kiszáradó szájába.
- Arisztotelész és Szókratész - motyogtam idétlen, szégyenlős mosollyal. Akkoriban még mindig nem voltam képes száz százalékig felvállalni minden gondolatom, de állhatatos makacssággal mondtam tovább. - Én az égre mutatok, te a földre. De végülis egy szép kertben sétálgatunk és jól elvagyunk egymással. És mindketten underage boyokat dugunk.
Ezt követően Istenre tértünk ki.
- Amennyiben az egyén mindent jól csinál, mivel a  többieket nem befolyásolhatja, eleget tett az Eszménynek. Üdvözülni fog. Úgy, ahogy lefektették. Isteni kinyilatkoztatás. - tovább zsúfolta a mogyit magába, nem nézett rám. Felmerült bennem, hogy ezúttal talán intim témát érintünk, és a szívében ugyanaz a gyengéd, sérülékeny érzelem ébredezik, mely az extatikus állapotok iránt elkötelezett, keményen vallásos költők vagy cellafestők mozgatórugója. Ezért ezzel folytattam:
- Alázat, szerénység? Szép gondolat. - hirtelen beavatatlannak éreztem magam, és úgy döntöttem, visszatérek a saját mentális földjeimre. - Én szentül hiszem, hogy isten én vagyok. - félénken rápillantottam, de az arca nem árult el semmit, ezért tovább merészkedtem. - És te is... és mindenki. Nem tudom elképzelni, hogy valami izé alkotott minket. Nem is fokozom. Nyilván ebben is van valami igazság, rejtve. De szó szerint értelmezve sületlenség. Te katolikus vagy? - kérdeztem egyszerre csak.
- Igen. Kaotikus - mormogta kelletlenül barátom. - a véleményem az, hogy készen kaptuk Istent, mint entitást. De valójában magunkban kell megtalálnunk. Viszolygással tölt el - folytatta szemlesütve. - Már a szó is. Ugyanakkor félek tőle.
- A szó, hogy ISTEN?
- Igen. - továbbra sem nézett rám. A távolba meredt.
- Nincs rajtunk kívül semmi - mondtam remegő hangon, de bizonyossággal. - Nincs rajtam kívül semmi - folytattam és az faasztal egy tetszetős repedésére bámultam én is. - És hogy ki vagyok én? Ezt akarom megtudni.
Az érzés, hogy valami igazat mondtam, forró energiahullám formájában lökött rajtam egyet. Csodálkozva Rohadásra tekintettem, háta ő is érzett valamit.
- Érted?! - suttogtam.
- Nem. - felelte kíváncsian.
Egy sörösüveg elpattant az asztalon. Apró szilánkokra röppent szét. A kocsmárosnő elhúzta a függönyöket, és kinyitotta az ablakot. Hajnalodott.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.