Végképp leszoktam a cigiről. Immár az elhatározásom minden tesi-lelki kín és hiányérzet felett állt, szánalmas, robotikus életem egyhangúsága felett lebegett. Ő pedig, kitartó próbálkozása ellenére, nem szokott rá. Kezünk ügyénben tehát csak két erősen vizezett, de jutányos korsó sör, szívünkben pedig lángoló filozofikus szenvedély. Mindketten éreztük, hatalmas dolgok készülnek bennünk és rajtunk kívül.

Rohadás lehúnyt szemmel, hátával a non-stop kocsma igénytelen, zsíros, fűrészporos tapétájának dőlve próbált relaxálni. Éreztem, hogy legjobb tudása szerint igyekszik követni utasításaimat, de hiányzik belőle az intuitív erő. Mégsem adtam fel.
- Vizualizálj lehunyt szemmel energia-szökőkutat a testedben. Merülj el egy időre ebben a mindent megújító fényszokőkútban...Mondd: átadom magam a szeretet átalakító erejének! A kreatív energia nyitott csatornája vagyok -
hirtelen mellkasára csuklott az álla, azonban mikor már azt hittem, hogy transzba esett, és arra készültem, hogy további instrukciókkal látom el, felkapta a fejét, és egyenesen az arcomba fúrta tekintetét.
- Dugsz? - kérdezte vadul villogó szemekkel.
Kissé haboztam, hogy megosszam-e vele az igazságot, de rájöttem, hogy tökmindegy.
- Nem. De fogok.
- Örömteljes esemény ez - mondta tökéletes közönnyel.
- Nem tudom - mondtam bizonytalanul. - Annyira nem érdekel. Szerintem elment a nemi vágyam. De most remekül vagyok.
- Akkor minden okés - rikoltott olyan hangsúllyal, mint egy műveletlen manikűrös.
Nehéz lett a fejem, megtámasztottam. Kortyoltam a sörből. Hosszú perceken át elviseltem merev, mozdulatlan, átható tekintetét, majd én is odavágtam neki egy kérdést.
- Szerinted nem létezik objektivitás?
- Nem. - felelte rángó orral. - Mert az igazság is relatív. Ami szerinted igaz, tetszik valakinek a gondolata, helyesnek, jónak találod... ahhoz alapból pozitívan viszonyulsz. -
Ezen a ponton egyszerre kellemes és kellemetlen szellemi túlfeszítettség vett rajtam erőt, mint akkoriban sokszor. Ennek az időszaknak ez volt a jellemzője: szinte minden percben azt éreztem, hogy váratlan és értékes ajándékot tartogatok beszélgetőpartnerem számára. Ezúttal meg is próbáltam átnyújtani, és légszomjas gyönyörrel hadarni kezdtem:
- De mi van azzal a világgal, ahol nincsenek szavak... vélemények... elképzelések?! Én ezt a világot keresem... Benne élünk, de nem jól-
- Ha ez lenne, nem lenne személyiségünk - kontrázott Rohi színtelen hangon.
- Ahogy nincs is! Mármint, legtöbbünknek! Illetve, csak az van! És mögötte semmi más. - nyeltem. - De jó a meglátásod amúgy... tényleg így építgetik az emberek magukat. Áj láv manchester united! Ez... identifikáció. Hogy mit lájkolok és mit diszlájkolok. De ez csak hazugság, utánzás. Szerep!
Rohi arca finoman rángott. Az arcán szétterülő homályos fény szabadkezet adott fantáziámnak, így a grimaszát valószínűleg olyannak láttam, amilyennek akartam. Hangjában azonban némi elvitathatatlan cinizmus csendült. Vagy inkább csikordult.
- Ezek vagyunk. Összességében állatok vagyunk, túlélni akarunk.
- Ti talán igen - csattantam fel szenvedélyesen. Majd szelídebben folytattam, mélyen a szemébe nézve. - Te már régóta bele vagy ragadva ebbe. De minek?
Bizalmatlanságtól összeszűkült szemekkel dőlt hátra, szinte a falhoz lapult. Szája körül megvetés görbe vigyora játszott. Ebben a pillanatban igazán maszkulin benyomást keltett.
- Akkor legjobb lesz, ha az emberek fölé helyezed magad, Überfrau. - nem akart érzelmeket mutatni, de véreres orrlyukai önkéntelenül kitágultak és elernyedtek a visszafojtott indulattól. - Itt veszik el az objektivitás. Hogy te jobb vagy.
- Nem vagyok jobb - tiltakoztam riadtan, vizualizálva önmagam, ahogy önhitten dagonyázom saját kiválóságom tudatában. - Jobb vagyok, abból a szempontból, hogy hasznos vagyok magamnak. Ebből a szempontból jobb vagyok, igen. - folytattam dacosan. - De a naprendszer szempontjából mindenki fika. Ne érts félre - kértem érzelemmel teli hangon.
- Milyen individualista vagy - válaszolt elkerekedett szemekkel, de immár cseppet sem elítélően. Ezen felbátorodva egyik kedvenc közös témánknak, az archetípusoknak fejtegetésébe kezdtem. Kipukkantottunk egy zacsi mogyorót. Ebben többnyire mindketten éreztük a potenciált, és mindig újabb, felfedezetlen területekre bukkantunk általa. Mármint az archetípusok által, de a mogyoró is segített általában.
- Ez esetben te és én melyik archetípus vagyunk? - kérdezte Rohi, és sós földimogyorót tömött folyton kiszáradó szájába.
- Arisztotelész és Szókratész - motyogtam idétlen, szégyenlős mosollyal. Akkoriban még mindig nem voltam képes száz százalékig felvállalni minden gondolatom, de állhatatos makacssággal mondtam tovább. - Én az égre mutatok, te a földre. De végülis egy szép kertben sétálgatunk és jól elvagyunk egymással. És mindketten underage boyokat dugunk.
Ezt követően Istenre tértünk ki.
- Amennyiben az egyén mindent jól csinál, mivel a  többieket nem befolyásolhatja, eleget tett az Eszménynek. Üdvözülni fog. Úgy, ahogy lefektették. Isteni kinyilatkoztatás. - tovább zsúfolta a mogyit magába, nem nézett rám. Felmerült bennem, hogy ezúttal talán intim témát érintünk, és a szívében ugyanaz a gyengéd, sérülékeny érzelem ébredezik, mely az extatikus állapotok iránt elkötelezett, keményen vallásos költők vagy cellafestők mozgatórugója. Ezért ezzel folytattam:
- Alázat, szerénység? Szép gondolat. - hirtelen beavatatlannak éreztem magam, és úgy döntöttem, visszatérek a saját mentális földjeimre. - Én szentül hiszem, hogy isten én vagyok. - félénken rápillantottam, de az arca nem árult el semmit, ezért tovább merészkedtem. - És te is... és mindenki. Nem tudom elképzelni, hogy valami izé alkotott minket. Nem is fokozom. Nyilván ebben is van valami igazság, rejtve. De szó szerint értelmezve sületlenség. Te katolikus vagy? - kérdeztem egyszerre csak.
- Igen. Kaotikus - mormogta kelletlenül barátom. - a véleményem az, hogy készen kaptuk Istent, mint entitást. De valójában magunkban kell megtalálnunk. Viszolygással tölt el - folytatta szemlesütve. - Már a szó is. Ugyanakkor félek tőle.
- A szó, hogy ISTEN?
- Igen. - továbbra sem nézett rám. A távolba meredt.
- Nincs rajtunk kívül semmi - mondtam remegő hangon, de bizonyossággal. - Nincs rajtam kívül semmi - folytattam és az faasztal egy tetszetős repedésére bámultam én is. - És hogy ki vagyok én? Ezt akarom megtudni.
Az érzés, hogy valami igazat mondtam, forró energiahullám formájában lökött rajtam egyet. Csodálkozva Rohadásra tekintettem, háta ő is érzett valamit.
- Érted?! - suttogtam.
- Nem. - felelte kíváncsian.
Egy sörösüveg elpattant az asztalon. Apró szilánkokra röppent szét. A kocsmárosnő elhúzta a függönyöket, és kinyitotta az ablakot. Hajnalodott.

 

- Szerinted elmondjam a csajomnak?
- Egy kis pillanat. A valóságról van szó? Valóban leszopott egy pincér?!
Meghökkent arcom látva Rohi megpróbálta enyhíteni a dolgot:
- Nem leszopott, hanem visszajárok  mer itt van a sarkon.
- De azért hogy leszopjon.
- Igen. - bólintott.
- Hát igazán el kellene mondanod ezt.
- Előbb ki kéne puhatolnom, hogy baj-e neki, mert végülis másik férfiról van szó.
- Lehet hogy bejönne neki.
Elgondolkoztunk. Rohi elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Elegáns és nemes szokásnak tartotta a dohányzást, bár mindig rosszul lett tőle. Most is, már az első slukknál köhögőrohamot kapott, majd mikor lecsengett a dolog, könnyes szemeit törülgetve elnyomta a hamutálban a megkezdett cigit.
- Aszittem ilyen csak a filmekben van, hogy leszólít egy cuki srác, satöbbi... - mondta és kezével még az öngyújtót babrálta.
- Te mióta vagy biszex? - érdeklődtem.
- Biszexség nem létezik.
- Hogyne létezne már, anything goes. - majd furcsán méregetni kezdtem őt. - Akkor buzi vagy, haver?... Ha nem szoptad le, akkor nem vagy az, bárki megmondja.
- Nem is szophatom?
Felhorkantam.
- Szophatod... csak átkerülsz egy másik kategóriába, szerintem biszexbe, szerinted buziba.
- Mellesleg azt tudod hogy mindig lenyelem az ondómat? - kíváncsiskodott Rohadás.
- Átcsókolja a szádba. Kínos.
- Szerintem nem az, ráadásul te mondtad.
- Tudom hogy én mondtam, annál kínosabb - mondtam és hörögve felnevettem. - Egy pszeudo-erotikus kultuszt teremtettem.


 

Május lett. Újra dohányoztam. Mindketten izzadtunk az idétlen, kokakólás napernyő alatt, kettőnk közül talán Rohi jobban. De neki a szemei is vörösebbek voltak aznap, mint nekem bármikor. Kétségkívül a fejében uralkodó túlnyomás tette ezt vele. Sokat idegeskedett, művészi erőinek teljében volt, én haszontalanabbnak éreztem magam, mint valaha. Végletes nap volt. Mégis kissé fülledten büdös és unalmas.

Poharaink koppantak az igénytelen műanyag asztalon, fejünk felett muslicák köröztek. Panaszkodni akartam.
- Utálom az iwiwet. Mégis, ha strukturálatlan időm akad, ezzel töltöm el. Felmegyek, és nézem a sok fasszopót, az üzenőfalat, meg a reklámokat. Hát nem borzasztó?
- Szánalmas. - helyeselt társam, de megoldást nem ajánlott a problémára.
- De ez nem azt bizonyítja, hogy én vagyok rossz, hanem hogy a világ rossz. - reménykedtem.
- Miafasz. Egész nap GYIK-et olvasok, szánalom a köbön. - fokozta Rohi.
- Én is azzal kezdem a reggelt.
- Megiszom a sört utána jön valami jó gondolat biztos vagyok benne.
- Jaj, olyan fáradt vagyok - nyígtam. - Két napja fű nélkül élem az életem. Tegnap csöveseket meg cigányokat fotóztam, igazi analóg géppel. - tekintetem a csocsóasztal felett görcsösen hajlongó alakokra vetődött. - Ja, és megtanítottak csocsózni, egy srác aki kurva ronda, de okos. Vannak csocsósok akik csak üvöltöznek és oléolé, meg a lányok seggét tapizzák közbe, meg a dudájukat stírölik. De ez komolyan vette bazdmeg. És bírom az ilyet.
- Sztereotíp szar - vágta rá Rohi.
- Anyád - mordultam - féltékeny vagy. Tudtad, hogy van olyan, hogy malacológia?
- Mivel foglalkozik a malacológia?
- Puhatestűekkel.
- Akkor én olyan szeretnék lenni. Kedvenceim a férgek.
- Bazdmeg. Szerinted mért van, hogy ha itt vannak a szobatársaim, mindig korog a gyomrom és szörcsög a torkom? Szerintem az ideg miatt. Belémbasszák az ideget.
- Punipukizd meg őket. - Rohi tenyere fülsiketítően puffant az asztalon. Majd higgadtan felfordította a tenyerét, amin egy két-dimenzióssá csökevényesült tücsökbébi virított. - Belemászott volna a sörödbe. - magyarázta.
- Most olyan furán éreztem magam egy pillanatig - mondtam a semmibe meredve. - Szokott veled olyan lenni, hogy...úgy érzed mintha ilyen őőőő... fura szabályok irányítanák a dolgokat. Például msnelek, van egy kis ablak, beleírok, te visszairogatsz... Mindegy. Hülyeség. De a liftnél is éreztem ma. Megnyomom a gombot kinyílik. Jön egy doboz és elvisz a gecibe.
Rohi nem reagált, nem is figyelt rám. Fülzsírja és orrváladéka elegyét takaros kis golyóba gyúrta, és szívószálon keresztül a szomszédos asztalnál chillező segédmunkások tarkójára lőtt vele.
- Nem szeretsz, vagy mi a retek van?
- Mi az hogy mi a retek van. Válaszoljak, azért mondod?
- Mondj valamit magadról, ez így megy. Én pofázom magamról, te is magadról, és örülünk.
- Aha, aha. Gyűlölök létezni.

Váratlanul felordított, de hamar elcsitult. Beleszívtam a cigimbe. Szótlanul ittunk tovább.
 

- Szabályos undorom van az emberi fajtól, magamat is beleértve. Gondolom te expert vagy az ilyen érzésekben - hadartam. Ekkor már egy kerek napja nem gyújtottam rá. Fogalmam sem volt, hogy hányféle pokol vár még rám. Sört ittam. - Mondd el, mi a teendő!

- Aludni szoktam.
- Istenem - leheltem. - Ez nagyon fos egy élet nekem. Senki sem figyel semmire és senkire, meg hát az üresség-
- Nagyon fos egy élet neked.
- Semmilét, elvágyódás, halál - soroltam semmire sem gondolva. Rohadás érzékelte ezt.
- Jó dolgunkban azt se tudjuk, miért panaszkodjunk. - a kövér ajkak merev, örömtelen vigyorba rándultak, de mindeközben azok a kedélytelen, bölcs szemek higgadtan pásztázták a terem sarkait. Meg akartam zavarni.
- Ez olyan idősebb generáció szövege... Pedig ők is panaszkodnak folyton, meg áskálódnak. - kínomban ráharaptam a sörösüveg nyakára.
- A lényeg, hogy egy nap majd feltalálják a fájdalom ellenszerét - sóhajtottam.
- Morfium, fű, satöbbi... a kokó mit csinál? - ezen a téren meglehetősen régivágású volt, főleg teszkós boroktól és sparos vodkáktól szállt el. De úgy véltem, hogy titkon ő is nyomná, nyalná, nyelné a narkót, ha nem az irgalmatos johanniták rendje nevelte volna tíz éven keresztül. Ez a mozzanat egész hozzáállásán rajta hagyta bélyegét. Hiába volt szíve mélyén penetráns vadkan, a manírjaitól nem tudott szabadulni.
- A kokó felbassza a péniszed az égig - kezdtem bele lelkesen a hatás ecsetelésébe - egész nap keservesen dugsz, éjjel nem tudsz aludni, királynak érzed magad...
- Pörget. - morogta Rohi álszent arccal. - És a hernyó?
- A hernyó olyan, mintha anyád méhében lennél, messze az élet fájdalmától, teljes biztonságban és csöndben... egységben az anyáddal...
- Haluzol - mondta megvetően jóbarátom. Ismertem ezt a nézést. Lesajnálás és tisztelet tükröződött benne. - Utánaolvastál.
- Persze, majd gondolod, hogy csak azért hogy a herkáról áradozhassak neked elkúrom az életem?! Azt az egyet?!
- Nem. - dőlt hátra Rohi elégedetten. - Gondolom a filmeket is kielemezted.
- Persze. De főképp a harmadik szememre támaszkodom ilyenkor - jegyeztem meg gőggel, és csuklottam. - Azaz, nem támaszkodom rá, mert kifolyik. -
Unatkoztunk, aztán játszani kezdtünk. Rohi találta ki, hogy a 'mozgásérzékelő' szóra kell rímeket mondani. Hamarosan kiderült, hogy ennél kevés addiktívabb dolog van. Nikotin hiányában. Mikor már mindketten összekócolódtunk és elsápadtunk, és már hajnal volt, rettenetesen megfogyatkozott a még ki nem talált rímek száma, és úgy döntöttünk, hogy addig nem lépünk le, amíg ki nem találunk egy új és kreatív megoldást. O á é é e ő. A pultosnő leöntött minket scotch whiskeyvel és ránkborította a hamutálat, majd feladta és ránkzárta a helyet.
Még mindig itt ülünk.
 

Eső verte a nyomorult csehó ablakait. Éjjel volt. Félhomály. Mindennek a tetejébe villámlott is. Egy a csillagtalan égen átszáguldó vakító villanás miatt hirtelen titánfehéren izzott Rohi arcának bal fele. Kirajzolta holdarcának heges krátereit, karakteres, taknyos orrának megtört vonalát. Egyetlen képkockát tett ki ez a mozzanat.

 
- Tragikus. Nagyon tragikus. - a távolba meredt, mégis éreztem, hogy hozzám szól.
- ...Mégis mi?
- Miért nem alapból jó életet csinálnak maguknak az emberek?...
- Ők abban a hitben vannak, hogy majd holnap jó lesz. - a monumentális nyerőgép árnyékában matatni kezdtem a zsebemben újabb elköltendő aprópénzeim után. - És ez egy elmebaj.
- Úgy általában az emberek.
- Szerintem is. Ők úgy általában elmebetegek.
- És ez egy elmebaj. Ezt jól összefoglaltad. - mondta Rohi nagylelkűen. - Tényleg abban a hitben vannak.
- Kibaszott beteg világ bazdmeg. - idegesen turkáltam az övtáskám mélyén.
- Nem hinném hogy előrébb tekintenének a holnapnál. Tömik itt magukba a slice kólát. 
Rohi suttyomban belekortyolt a rút, szürke télikabátja alatt rejtegetett üvegbe.
Aztán aléltan a kényelmetlen székbe süppedt.
Előhúztam egy százast.
- Ha előrébb tekintenek a holnapnál, azt ábrándozásnak hívják. Ha a holnapra tekintenek, azt gyakorlatiasságnak hívják. Ha a múltba tekintenek, az a nosztalgia. A "jelen" vagy az "örökkévalóság" hiányzik a szótárukból. Szarházi csőcselék. Ptyő. - a fennhéjázó mondatok utáni kötelező sutasággal vágódtam be a bárpult elé, újabb fröccsömért. Mire visszatértem, Rohi már beizzított egy mondatot.
- Ezekből a mostani generációkból egy nagy sem fog kitűnni, mert nincsen háború hogy megtermékenyítse a fuckin elméjüket.
- Szerintem ahhoz nem kell háború. Bár még az is jöhet.
- De azok nem lesznek olyan jók.
- Honnan veszed?
- Biztos van egy ilyen fuckin tendencia.
- A háború az 'intenzív élmények' halmaz része. Vannak ott más részhalmazok is hidd el. Ami kihozhatja valakiből a literátor állatot.
Ordasat ásított, közszemlére téve nyálkás, lepedékes nyelvét. Szeme könnyekkel telt meg, és egy percre úgy tűnt, mintha belemerevedett volna az időtlenségbe. De tévedtem.
- Mi a jó kurva életért nem vagyok én most a csajommal?! - megrezzent. - Érted ennek az analógiáját a kibaszott világra?! Mért nincs mindenki ott, ahol lennie kell?
- Mert ez egy BETEG VILÁG.
- És a faszkása szomszédok minek veszekednek úgy hogy hallom a budin?
- Miért jönnek ki random módban egymásután néha kurvaszar, néha meg kurvajó számok?
Rohi meztelencsiga ajkai vértől duzzadtnak, hatalmasnak tűntek. Mellékesen kicsöppent nyálának fonala szája sarkában fityegett, hívogatóan, lassú magabiztossággal úsztatta tekintetét a kornyadozó kocsmatöltelékek sorain. Ő volt az Apátia Hercege - egy enervált hős, alkalmi társam a világ által ránk mért iszonyatban. Hirtelen, de tökéletesen megválasztott pillanatban szólalt meg, mint legtöbbször.
- Mert a tetves szar randomizálás elég gyatra.
- De én szeretek meglepődni. - mondtam halkan, kicsit szégyenkezve.
Tudtam, hogy elvesztünk. Villámlott.
- Még véletlen sincs ebben a kurva világban.